Átmenet

Van az a kis idő, ami az objektív valóságban (ha létezik olyan) talán csak egy másodperc, vagy a törtrésze, de nekem mindig sokkal többnek tűnik. Amikor álmomban valamiért hegyet mászok, és meghallom a robajt, egy darabig a szomszéd hegyről omlik le egy sziklagörgeteg. Aztán rájövök, hogy az nem egészen így hangzik, és keresem a forrását. Aztán rájövök, hogy épp alszom, és megpróbálok felébredni. Aztán felkelek és mielőtt a szemem hozzászokna a sötéthez, párszor visszajátszom az agyamban a hangot. Aztán észreveszem a felborult széket, ami a gyerekágy mellett állt, és rájövök, hogy a lányom rúgta fel álmában. Visszateszem a széket, visszatakargatom a lányom, aztán bebugyolálom magam és próbálom kisöpörni a fejemből a képet, amint a lányom fordul, rúg egyet a lábával, támlán kapja a széket, az két lábra billen, a lendülete ott megtörik, de aztán túlbillen a zeniten és felborul, az alvó testem mellé. Kisöpröm, hiszen nem láthattam, hiszen aludtam és azt álmodtam, legörög egy kőlavina...