Mérföldkő

A közelmúltban kislányom és én túljutottunk egy olyan fordulóponton, amit minden gyerek és szülő megél, de senki sem szeret. Túlestünk az első iskolai verekedésen.



Fizikai értelemben véve nem történt nagy baj, ezt előre leszögezem. De a lányom először élte meg úgy igazán, szó szerint a bőrén érezve, hogy nem szereti a környezete. Nem volt soha az osztály kedvence, de viszonylag jól elvolt mindenkivel. A többi gyereknél kicsivel lassabban oldódott fel, nehezebben barátkozott, de sikerült szépen beilleszkednie. Lettek kedvencei, és lettek ellenlábasai.

Tavaly, negyedikben kezdett kicsit elszigetelődni a többi lánytól. Részben azért, mert "kocka," azaz leginkább a számítógép érdekli. Még a rajzokat is inkább különféle programokon készíti. Mostanra saját YouTube csatornát indított, kezdetleges animációkat tölt fel rá. Minecraft-ban saját világokat épít. Skype-on tartja a kapcsolatot a barátaival. Videocsetelnek, miközben multiplayer-ben játszanak. Megosztják egymással a képernyőt, hogy lássák, a másik hogyan rajzol. Szóval szájbergyerekek.

Sajna ezzel az osztályban kisebbségben van. A többi osztálybeli lány Violettát meg Éjjel-nappal Budapestet néz a tv-ben. Aki nem tudná, a Violetta gyakorlatilag olyan, mint egy brazil szappanopera, csak gyerekeknek, az ÉNB pedig okádék, káros szemét. Ezek a lányok lenézik az enyémet, aki csak barátkozik a fiúkkal, nem káromkodik és még csak nem is sminkel. Ahogy szokás, megy a klikkesedés, és az én autista-gyanús kicsi lányom kívülálló maradt. (Ezt is tőlem örökölte szegény.)

Lényeg a lényeg, hogy a minap a szokásos időben mentem eléje, ő meg hüppögve, könnyáztatta arccal, kivörösödve jött ki a suliból, én meg persze rögtön pánikrohamot kaptam, hogy mi történhetett. Úgy tűnik, némi szóváltás esett közte meg a "nagylány" klikk egyik hangadója között, amit követően az egész lánybagázs nekiállt a gyerekemet provokálni, amíg ő ki nem borult annyira, hogy közéjük csűrte az egyik cipőjét, mire is a kis szemetek nekiestek a lányomnak. És lehet mondani, hogy jaj, ne bántsam őket, ők is csak gyerekek, stb, de őszintén szólva leszarom. Legalább öten mentek egy ellen, az ilyet gyerekként is gyávának és sunyinak tartom. Különben is, elfogult vagyok.

A lányomat egy kis barátja vigasztalta amíg én bementem a suliba beszélni a tanárral. Minden másodperc egy undortornádó volt, minden porcikám valahol máshol akart lenni. Nem akartam ezzel foglalkozni, GYŰLÖLÖM a konfliktusokat, ott kerülöm el őket, ahol tudom, szinte bármi áron. Fizikailag rosszul voltam, ráadásul fogalmam se volt, hogy itt most mi a vért lehet csinálni egyáltalán? Mi van, ha igazából többet ártok az intézkedéssel, mint ha azt mondanám a gyereknek, hogy ez van, ne foglalkozz vele? Mi van, ha igazából többet ártok a legyintéssel, mert ugyanolyan konfliktuskerülő málét csinálok belőle, mint amilyen az anyja? Mi most a dolgom? És miért pont nekem? Valaki miért nem segít? Miért nem ad tanácsot? Utálom, hogy minden nehéz döntés egyedül az én feladatom! Én kevés vagyok ehhez! Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok!

Végül persze vettem egy nagy levegőt, megkerestem az osztályt meg a tanárt, és úgy-ahogy összeraktuk a történetet. Persze a kis dögök próbálták hárítani a felelősséget, és nagyon a cipődobás, mint első fizikai megmozdulás fontosságát akarták sujkolni. Az nagyon szimpi volt, hogy a tanár, többször is visszakérdezett (bár próbálták kikerülni a válaszadást), hogy na jó. de miért dobta azt a cipőt? Mit mondtatok neki? Jó dolog, hogy legalább néhány olyan pedagógus van, aki a verbális erőszakot is elismeri valós erőszaknak. Mindenesetre rekonstruáltuk a szitut. A tanár mondta, hogy vigyem haza a lányt, ő még beszélget a többiekkel. Büntetést természetesen nem kértem senkire, és semmiféle hivatalos mederről se volt szó.

Itthon több mély beszélgetésünk is volt a gyermekkel. Nem tudom, mennyit fog fel az egészből. Nem mindig tudom, mit gondol. Esetenként nehezen önti szavakba az érzéseit. Rettenetesen igazságtalannak tartja, hogy az ellenklikkben vannak olyan lányok, akik pár éve még jó barátnői voltak, most meg gúnyolják. Nem érti, mi változott. Nehezen éli bele magát mások helyzetébe.

Az esetet követő napokon gyomorgörcsöm volt az iskolába menet. Többször elmondtam, hogy kerülje ezeket a lányokat, húzódjon mindig a többi kocka meg a rendes gyerekek mellé. Szörnyen aggódtam. Egyelőre úgy tűnik, az esetnek nincs folytatása, érdektelenségbe fullad. De még mindig féltem ezt a büdös kölköt. És imádom. És rühellek mindenkit, aki nem imádja. Ez van.